Hála az istennek! :')

tudom mire gondoltok,igen nem tartom a szavam, igen szemét vagyok,de nagy küzdelem árán megérkezett az új rész. :D remélem tetszik. Kérlek szépen komizzatok, hogy tudjam hányan olvassák a blogot és kit érdekel még a sztory. ;) <3

mostani kedvenc zeném :)

Zayn szemszöge:
Az ágyon voltunk és csókolóztunk. Klaunak ez lesz az első alkalma. Kényeztetni fogom. Felejthetetlenné teszem neki ezt az estét. Látom a szemében, hogy akarja. Lángol a szemében a szenvedély. Itt könyökölök felette... olyan gyönyörű. Ő az eddigi legszebb barátnőm!
-ZAYN!... ne gondolkozz már annyit, vágj bele a közepébe. -utasítottam magam.
Megcsókoltam és csókunk egyre vadabb lett.
Klau keze becsúszott felsőm alá,s úgy simogatta a hasamat. Bele mosolyogtam a csókunkba.

Nyakát kezdtem behinteni csókokkal,minek hatására ajkait apró nyögések és sóhajok hagyták el.  Eltávolítottam róla felsőjét,s kipattintottam melltartóját,ami alól kibukkantak csodálatos mellei. Nem bírtam ki,hogy ne vessem magam rájuk. Kezeimbe vettem őket,s óvatosan masszírozni kezdtem.

-Ohh Zayn. Csináld még.-hátra szegte fejét,szinte könyörgött pillantásával

Miközben folytattam a dolgom,lefelé haladva csókolgatni kezdtem őt,egészen addig,amíg el nem értem bugyija vonalát. Ott végig nyaltam forró bőrén,amitől ő felnyögött. Elengedtem melleit,s kigomboltam nadrágját.

-Biztosan szeretnéd ezt? Nem szeretnék neked fájdalmat okozni.-néztem rá bocsánat kérően.

Ő csak bólintott. Leszedtem saját magamról is a nadrágot,majd előkerestem egy gumit,felhelyeztem.

Bugyiját óvatosan lehúztam róla,majd bejáratához pozicionáltam magam.

-Biztosan készen állsz?-kérdeztem még utoljára,ő válaszképp csak szenvedélyesen megcsókolt.

Óvatosan kezdtem belé hatolni és láttam,ahogy a fájdalom eluralkodik arcán. Szemeit összeszorította,de láttam,hogy egy könnycsepp gördül ki onnan.

"Innen már nincs visszaút." győzködtem magam,s még beljebb hatoltam. Mikor már teljes méretem benne volt,hagytam neki,hogy megszokja méretem,majd lassan mozogni kezdtem.

Minden egyes lökésnél egy picit felnyögött,ami bíztatólag hatott rám.

Lábaival átfogta csípőm , közelebb hajoltam hozzá,s egész aktus alatt,hol a száját,hol a nyakát kényeztettem csókjaimmal.

Néha-néha a nevemet nyögte,ami szintén jól esett. Egy kis idő múlva hangosan felsikított,s éreztem,hogy elélvezett.

Ekkor kicsit növeltem a tempón,majd perceken belül én is követtem őt,erőtlenül hullottam mellé.

-Köszönöm kincsem.-hajtotta fejét mellkasomra, s megfogta kezemet.

-Nincsen mit. Remélem nem okoztam túl nagy fájdalmat.-simítottam meg arcát és homlokon pusziltam

-Te sosem tudnál.-mosolyodott el,majd feljebb csúszott és megcsókolt.

Mellkasomra dőlve aludtunk el.

*A kórházban*

Niall szemszöge:

-Fiatalúr, ébredjen! Fiatalúr! -rázott fel álmomból valaki.
-Igen? -nyitom ki szemeimet és próbálok álom világomból visszatérni az életbe.
-Tudna rám figyelni egy kicsit? -komoly arc kifejezése megrémített.
-Persze. -mondom és fejemet megrázom.
-Követne az irodámba, kérem.
-I... igen. -nagyot nyelek és felpattanok.
Lassan sétálunk a folyosón. Olyan reggel 6 fele járhat az idő, mert még nincs itt senki. Az orvos papucsának csoszogása tölti be az üres folyosót. A kisebb félhomályban egy nyitott kórterem ajtaján kiszűrődött a lámpafény. Mikor az ajtóhoz érünk én bepillantok és egyből ledermedek a látványtól! Egy nővér van bent,aki egy fekete zsákot igazgat az ágyon. Abban a zsákban van valaki! -jelentem ki magamban- Ha Virág lenne az, én nem tudom mit csinálnék. Nem élném túl, az biztos!
Lassan az ágy felé indulok, amitől a nővérke lefagyott. Kezem egyre csak remeg, ahogy közeledik a test felé. Nem tudom miért, de meg kell.néznem, hogy kit takar a sötét anyag. Drámai lassúsággal távolítom el a zacskót és amint meglátom az arcát, elszörnyedek! Virág az! Könnyek gyűlnek a szemembe és testem iszonyatos remegésbe kezd. Az orvos kezét a vállamra tette.

-Sajnálom. A kisasszony életét nem tudtuk megmenteni. Hajnalban a szíve felmondta a szolgálatot.
-De... de... NEEEEEEEEEE!!!!!!! -üvöltve rogyok a földre.
A külvilág zajai egyre halkabbak lettek....
-NEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!! -üvöltöm.
-Hol vagyok? Ez csak egy rossz álom volt! -fújom ki a levegőt megkönnyebbültségemben és szememet végig jártatom a kihalt, sötét kórházi folyosón. Elzsibbadt testrészeimet kinyújtóztatom és lassú léptékkel az "INTENZÍV" feliratú kórteremben nagy ablakához sétálok. Ott van. Szerencsére ott van! Ebben a pillanatban az ajtó kinyílik és egy orvos lép ki rajta. Ő az, aki segített amikor ide hoztuk szegény Virágot.
-Elnézést doktor úr, hogy van? -lépek oda hozzá és fejemmel az üveg felé biccentek.
-Ön a kisasszony hozzátartozója? -mered rám komoly tekintettel.
-I... igen. -kicsit megrémülve válaszolok.
-Leülne kérem? -mutatott az előbbi alvóhelyem felé.
Percekig nézegette lapjait, aztán megszólalt.
-Van egy jó és egy rossz hírem. Melyiket szeretné előbb hallani? -szegedi nekem a kérdést.
-A... -elgondolkodom- a jót.
-A kisasszony állapotát sikeresen stabilizáltuk és most altatásban van.
-És mi a rossz? -hangom meg remegett.
-Már most meg tudtuk állapítani, hogy a feje hátsó részére mért erős ütés következménye az amnézia.
-És milyen súlyos?
-Azt meg nem tudjuk. Lehet, hogy csak pár dologra nem fog emlékezni, vagy mindent elfelejt!
-Hogy érti az, hogy mindent? -kérdezek vissza.
-Úgy, hogy mindent. Se magára, se a szüleire. Senkire nem fog emlékezni! Ha ez be fog következik, akkor olyan helyekre kell elmenni vele, ahol valami fontos esemény volt. Az segít!
-Köszönöm. És mikor lehet bemenni hozzá? -teszem fel az utolsó kérdésem és üveges tekintettel meredek magam elé. "Mi lesz, ha nem emlékszik majd rám?" -teszem fel magamban a kérdést!
-Természetesen most is bemehet, de arra kérem, hogy ha felébred rögtön szóljon nekem! Ja, és ne mondjon neki semmit. Ne féljen, minden rendben lesz. -teszi kezét vallásra és bátorító szavakat mond.
Mielőtt belépnék a szobába felhívom a fiúkat, hogy bejöhetnek és meglátogathatják Virágot. A beszélgetés után telefonom a zsebemben landol és kezem a kilincsre fonódik. Lassan benyitok a halványzöld csempés szobába, ahol az ágyon megpillantom drága barátnőmet. Bőre a hófehér színt vette fel. Egy széket ágya mellé húzok és leülök rá. Percekig őt és a pittyegő műszereket bámulom felváltva. Kezét kezembe véve egy csókot lehelek rá.
-Virág, ha nem emlékeznél rám, abba belehalnék. Se a szüleidre, se Klaura, se a fiúkra és se rám nem emlékeznél. Ez szörnyű! -mondom lehajtott fejjel és egy könnycsepp cseppen kezére.
Arra leszek figyelmes, hogy a kezemet megszorítja valaki. Fejemet felkapva veszem észre, hogy Virág mocorogni kezd és gyönyörű kék szemeit rám szegezi. Kezét el engedve felpattanok ültemből és kirohanok a kórteremből. A recepcióhoz sietek, hogy értesítsem az orvost.

Telefonom gombját ismét meg nyomva konstallálom, hogy az orvos már egy órája bent van, de még mindig semmit nem tudunk. Igen tudunk,mert idő közben a többiek is megérkeztek. Mindenki nyúzott volt. A feszültség ott volt a levegőben. Klau és Zayn egymáshoz bújva, Liam Danielle - vel beszélgetett és a hármas csapat (Eleanor, Louis, Harry) meg egy kis kajáért ment el a büfébe. Én nem bírok magammal, fel-alá sétálgatok.

Újabb óra elteltével sem történt semmi. Harryék is visszaértek már, de én nem tudtam enni. Most egy falat se menne le a torkomon. Mocorgás hallatszott az ajtó felől és az orvos jelent meg. Oda siettem hozzá, hogy megtudjak valamit Virág állapotáról.
-Hogy van? -csak így letámadtam? Na nem baj!
-Teljes emlékezetvesztés! Beszéltem vele, most már tudja, hogy ki ő. Arra kérem önöket, -néz szét a többieken, akik idő közben körénk gyűltek- hogy maximum fel órát mondjanak és ne terheljék sok információval.
-Köszönjük doktor úr. -köszönte meg Harry, mert én már a szoba felé igyekeztem.
-Virág, szia. -szólaltam meg, amikor már mindenki bent volt a kis helységben.
-Én Niall vagyok. Ő itt a legjobb barátnőd, Klau. -mutatok a kisírt szemű lányra.
-És ők itt Harry, Louis, Zayn és Liam.
Kicsit megrémülve nézett végig a társaságon, de aztán megszólalt.
-Ömm... sziasztok. -és egy apró mosoly jelent meg szája sarkában.